“De kemény volt ez a nap!” – hangzik a nappaliból, miközben a párod ledől a kanapéra. Közben már a harmadik cumisüveget mosod, miközben a gyerek a lábadon ül, a vacsora még sehol, a ház úgy néz ki, mint amit kifordítottak, és lassan elfelejted, hogy hívnak… Belül egy hang üvölt, hogy én is fáradt vagyok, én is pihennék!

És igen. Ő is fáradt. Én is. Te is. Mindannyian.

De valójában nem versenyezni szeretnénk.

Valamiért, amikor két ember, akik valaha szívből szerették egymást, szülőkké válnak, egy új, rejtett versenyszám is bekúszik a kapcsolatba: a kimerültségi verseny.

• “Egész nap csak gyerekeztél, én meg nyolc órát nyomtam egy stresszes munkahelyen!”

• “Négy éjszakát keltem a gyerekhez, neked meg csak egy megbeszélésed volt reggel kilenckor!”

És bár kívülről ez nevetségesnek tűnhet, belülről bizony kegyetlen. Mert mindkét fél tényleg elfáradt. Csak másképp.

Sok anya – köztük én is – nem azt szeretné, hogy a férje helyette csinálja meg a dolgokat. Nem (csak) több házimunkát kérünk. Nem azt akarjuk, hogy a párunk hazajöjjön, és helyből porszívóval a kézben köszönjön.

Hanem… azt szeretnénk, hogy lásson minket. Hogy elismerje, mennyit teszünk, hogy egyben tartsuk ezt az érzelmi logisztikai vállalatot, amit családnak hívunk.

Mi nap mint nap elismerjük, milyen nehéz lehet neki. Hogy a férfiak vállán ott van az anyagi biztonság terhe, hogy sokat dolgoznak, és a felelősség súlya sem könnyű. De nekünk meg a család érzelmi fenntartása van a nyakunkban – és ez legalább olyan fárasztó.

Ez a versengés sehova nem vezet. A legfőbb vágyunk ugyanis nem az, hogy a másik többet tegyen, hanem hogy megköszönje, amit mi teszünk.

Szeretnénk egy-egy mondatot hallani:

• „Hű, ezt jól megoldottad.”

• „Látom, mennyire kimerült vagy – köszi, hogy ezt is megcsináltad.”

• „Fogalmam sincs, hogy csinálod… de le a kalappal.”

Ezek nem kerülnek semmibe, de csodákat tudnak tenni.

1. Állítsátok le a pontozást!
   Ne számolgassátok, ki hányszor kelt fel éjjel vagy ki pakolta ki a mosogatógépet többször.  Felesleges patika mérlegen számolgatni, hogy ki mennyit tett bele a családi életbe.
2. Fogalmazd meg, mire vágysz – tényleg.
   Nem több segítséget kérsz, hanem elismerést? Mondd így: „Jólesne, ha néha megdicsérnél azért, amit csinálok.”
3. Adj elismerést te is!
   Kezdd te. Dicsérd meg, ha jól kezeli a hisztit vagy ha kedves volt veled. Az elismerés ragadós.
4. Legyen időtök a beszélgetésre – nem csak logisztikára.
   A “Mit vegyünk holnap a piacon?” nem egyenlő a “Hogy vagy mostanában?” kérdéssel. Fontos, hogy legyen időtök, lelkierőtök meghallgatni a másikat ítélkezés, erőfitogtatás nélkül.
5. Jelezzétek a másiknak, hogy miben vagytok!
   Ha mindketten hullák vagytok, ismerjétek be és próbáljatok tekintettel lenni a másikra! Ez nem a gyengeség jele, hanem annak a bizonyítéka, hogy emberek vagytok, akik együtt csinálják végig ezt a maratont. Már az is sokat számít, ha annyit mondasz: „Ma nagyon nehéz napom volt, kicsit türelmetlenebb leszek, ne vedd magadra!” – mert ha tudjuk, hogy a másik miben van, nem egymás ellen, hanem egymás mellett leszünk.

Ez nem arról szól, hogy ki fáradtabb. Hanem arról, hogy lássuk egymást. Elismerjük, hogy mindketten beleadunk apait-anyait ebbe az őrült, szeretetteli, kimerítő kalandba, amit családi életnek hívunk.

És néha csak egy “köszi” hiányzik ahhoz, hogy jobban menjen minden.

Ha magadra ismertél, vagy úgy érzed, ez a cikk pont azt fogalmazta meg, amit te is nap mint nap átélsz, küldd el a férjednek – nem bántásból, hanem szeretetből. Hogy elindulhasson egy beszélgetés köztetek. Vagy küldd tovább egy barátnődnek, akiről tudod, hogy ő is ugyanebben a cipőben jár. Mert néha egy-egy kimondott (vagy továbbküldött) gondolat is elég ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.