Kapcsolódás az önállósodás során – egy hétköznapi hiszti tanulságai
A héten történt, hogy a nagyfiam (lassan 3 éves lesz) 10 percig üvöltött a csapnál, mert nem állítottam hidegre a vizet. Ami már hidegre volt állítva. Tipikus, hajmeresztő állapot, amikor tudom, hogy képes önállóan megnyitni, elfordítani a csapot, sőt utána szappanoz, kezet mos és meg is törli. Aznap azonban másképp történt, amit eleinte nem is értettem. Betudtam egy óriási hisztinek és határt tartva, nem akartam meggátolni az önállósodását.
Aztán beugrott valami: “talán nem a hideg víz a lényeg”, “nem arról van szó, hogy képtelen rá”… hanem szüksége van rám.
Bár a felismerés után is kissé megtépázott idegrendszerrel voltam jelen a helyzetben, utána elraktároztam pár fontos tanulságot a jövőre nézve:
Mit tanultam ebből a hétköznapi hisztiből?
Ez az eset nem a dacolásról szólt, nem a határok feszegetéséről – hanem a kapcsolódásról az önállósodás folyamatában.
Az önállósodás kisgyermekkorban nem egy egyenes vonal, ami elkezdődik egy szép napon, majd valamikor – kamasz korra – önállóvá válik. Vannak napok, amikor már „nagyfiúsan” mennek a dolgok, és vannak napok, amikor még jobban igénylik a közelségünket, a figyelmünket, az érzelmi jelenlétünket. Ez nem „visszalépés”, hanem kapaszkodókeresés.
Az, hogy egy kisgyermek tud egyedül kezet mosni, még nem jelenti azt, hogy mindig akar is, vagy minden alkalommal képes rá érzelmileg.
Ez az a pont, ahol szülőként mi adhatunk megtartást, ha tudunk. Ha nem tudunk, az is rendben van – de az, hogy felismerjük, miről szól a jelenet, már önmagában egy kulcs.
Amit magammal viszek ebből:
-
A „hiszti” gyakran egy kapcsolati hívás.
-
Lehet, hogy egyedül is menne neki, de érzi, hogy most nem akar egyedül lenni.
-
Néha az anyai jelenlét a legnagyobb segítség – még akkor is, ha nem teszünk semmit.
Miért kér segítséget, ha tudja egyedül is? – szakmai háttér
A gyermek képes lenne elvégezni a feladatot önállóan is (pl. felmászni egy mászókára, elindulni a bilire, bekapcsolni egy játékot), de mégis megerősítésre, érzelmi jelenlétre, kapcsolódásra van szüksége, hogy biztonságban érezze magát.
Ez az érzelmi támogatás segít neki:
-
megnyugodni a kihívások előtt,
-
megerősítést kapni arról, hogy biztonságban van,
-
és abban is, hogy pozitív tapasztalatai legyenek a kompetenciájáról.
Ez nem manipuláció vagy lustaság jele, hanem a kötődési szükséglet megnyilvánulása.
A kötődéselmélet szerint a kisgyermekek szüleiket úgynevezett „biztonságos bázisként” használják. Ez azt jelenti, hogy a felfedezés és önállósodás váltakozik a visszakapcsolódással: amikor bizonytalannak érzik magukat, akkor újra és újra visszatérnek hozzánk megerősítésért. Mintha egy láthatatlan gumikötéllel lennének hozzánk erősítve a gyermekeink. Amikor túl messzire, túl feszesre nyúlnak, visszapattannak hozzánk.
Ezt nevezi a fejlődéslélektan érzelmi támaszkeresésnek. Sokszor tapasztalhatjuk ezt például altatásnál, új helyzetekben, vagy épp az olyan aprónak tűnő helyzetekben, mint egy kézmosás. A gyermek „tudja” a megoldást – de a megküzdéshez érzelmi jelenlétünkre is szüksége van.
Ezért fordulhat elő, hogy a kisgyermek hiszti hátterében nem düh vagy szándékos ellenállás van, hanem kapcsolódási igény.
Ha te is azt kérdezed: „Miért hisztizik már megint?”
Ha a te gyermeked is gyakran kér segítséget olyan helyzetekben, amiket elvileg már „tudnia kéne”, vagy ha gyakran tör ki a hiszti a semmiből – próbálj egy pillanatra megállni és belegondolni: Lehet, hogy épp kapcsolódni szeretne.
Az önállósodás kisgyermekkorban nem jelenti azt, hogy mindenáron egyedül akarják csinálni a dolgokat.
Sőt: az igazi önállóság biztonságból fakad, amelynek forrása mi vagyunk.
Hogyan reagáljunk szülőként?
-
Érzékenyen és megerősítően: „Látom, hogy már tudod ezt, de most valamiért mégis jól esne, ha itt lennék veled. Itt vagyok.”
-
Türelmesen kísérve: néha elég csak jelen lenni, nem kell ténylegesen beavatkozni.
-
Pozitív visszajelzés adása: „Nagyon ügyes vagy, hogy megpróbáltad! Itt vagyok, ha szükséged van rám.”
(A poszttal nem az a célom, hogy úgy érezd: anyaként nem szabad határokat húzni, mert nemcsak, hogy szabad, hanem kell is. A felismerés inkább annak szól, hogy néha a határokon tudunk lazítani, ha úgy kisebb a sérülés. Pl. a kézmosásnál nem volt nehéz odamennem a nagyfiamhoz, de félidős kismamaként próbálom megszoktatni vele, hogy esténként nem mellette ülök az ágyban, ami kényelmetlen a derekamnak, hanem a szobájában, de egy fotelben várom meg, amíg elalszik.)
Nálatok is volt már hasonló „hiszti”? Mit gondolsz, mire vágyott valójában a gyermeked abban a pillanatban? Írd meg a tapasztalataidat!
Abban támogatlak, hogy kisgyerekes anyaként fokozatosan, lépésről-lépésre közelebb kerülj ahhoz, hogy csökkentsd a káoszt magad körül, önazonosan egyensúlyt teremts az életterületeid között, valamint megtanuld örömmel élni a mindennapokat.
0 hozzászólás